PDF Text
Szöveg
Fodor Dénes
A jászsági kékfestés és hagyományai
E dolgozat 1966-ban készült. Megírásához a mester, Jakkel Sándor és felesége önzetlen
segítséget adott. Ennyi év elmúltával csak köszönettel és hálával tudok mindkettőjükre
emlékezni.
Későbbi látogatásom alkalmával 1968 októberében Jakkel Sándor a következőket mondta: “Ki
fog halni a kékfestészet, egy évtized alatt a múlté lesz. Meghal egy olyan iparág, amely
valamikor az elsők közé tartozott. … Mások lesznek a divatok, és a mi árunk bekerül majd a
múzeumba. Mirólunk kékfestőkről pedig megemlékeznek, hogy ilyenek is voltak valamikor…”
Közben a kékfestő műhely gazdája, mestere elhunyt, mesterségét, tudását senki sem adta tovább
az utókornak. A műhely épületeit lebontották, felszerelését szétszedték. Elmúlásával egy régi,
patinás szakma tűnt el, mely sok néprajzi, népművészeti, háziipari és technikatörténeti
hagyományt, értéket vitt magával.
Munkámban mindezekből igyekeztem a lehető legtöbbet feldolgozni, dokumentálni és ezzel
némileg megőrízni.
A kelmefestés és kelmenyomás kezdetei Európában.
A kelmefestés kelmenyomás kelet-ázsiai eredetű, s Európába a kereskedelem útján jutott be.
Ennek hatására az európaiak már a középkorban igyekeztek utánozni a keleti mestereket.
A mesterség első európai állomásai Németországban és Hollandiában voltak, majd a termelési
módszerek fejlődésével egyre keletebbre terjeszkedtek. Ezt a fejlődést a 17. sz. második felében
az ugyancsak keletről behozott új rezerva eljárás alkalmazása is elősegítette. Eszerint a textilre
nyomott mintát réteggel vonják be (rezerva) ami megakadályozza annak befestődését.
Tökéletessé pedig akkor vált, amikor szintén keleti hatásra bevezették az enyv és a keményítő
rezervát, az indigóban pedig vasszulfátot és mészlúgot oldottak fel. Ekkor kapták a hideg csávát.
A csávás festőanyagok színe ugyanis lúgos közegben redukálószerek hatására elváltozik, színessé
válik.
Az új eljárással dolgozó üzemek termelése meggyorsult, s ez magával hozta a régi technikával
dolgozó üzemek tönkremenését. Így a holland és a német mesterek rákényszerültek arra, hogy
megélhetésüket olyan területen biztosítsák, ahol a termékeik eladására nagyobb lehetőségük
van.
A kékfestést – mint hidegcsávanyomást – Európában megelőzte a viaszrezerva eljárás. Itt
ugyanis a textilmintákat viasszal fedték, szigetelték. Ez az eljárás, mint módszer melegfestés volt.
A festőcsüllenggel 77 Co -ra, az indigóval 46 Co -ra kellett melegíteni a festékfürdőt, de így a
viasz sokszor megolvadt, és a mintázat is kékre festődött.
A festőcsülleng a legrégebbi festőanyagok egyike, növénykivonat. Nincsen olyan színálló és
dörzsölésálló mint az indigó. Mindkettő a kék alapszín festésére volt használatos.
A rezerva eljárás megjelenése előtt Európában azonban már ismerték a pácnyomást is
(legegyszerűbb direktnyomás). Ennek lényege az, hogy a szövetre olyan vegyszereket (pácokat)
nyomtak, amik a festék rákötését segítették, s a festékfürdőben különböző színeket adtak a
mintának.
A pigment (pozitív) nyomás technikája is előbb volt ismeretes. Ennél az eljárásnál közvetlenül
vitték fel a festéket az anyagra. A fentiekből láthatjuk, hogy a kékfestés csak egy volt a sokféle
technika közül. Így hazánkban sem egyedül honosodott meg.
A kelmefestés és kelmenyomás kezdetei Magyarországon
Az első kékfestő emlékeket hazánk nyugati felén kell keresnünk. Sopron városában már 1457ben dolgozott egy festő, amit a korabeli adóösszeírások is bizonyítanak. Nyomótechnikája nem
ismeretes.
Mintázott textíliákat hazánkban már a 15-16. században alkalmaztak. Ezt bizonyítja a
sopronbánfalvi templom 1519-ben készült leltára. Az itt említett oltárterítő és böjti kendő pozitív
(pigment) nyomással készült.
Az oltárterítőkre bibliai történeteket festettek v. nyomtak. Amikor Bocskai hadai 1605-ben
feldúlják Sopron külvárosát, egy korabeli krónika szintén egy ilyen oltárterítőről ír.
Az új rezerva eljárást először Kistler Jakab említi meg hazánkban a nagyapjáról írt krónikájában
a 18. sz. közepén. Az itt használt “Blauferben” titula azt jelentette, hogy a mester már az új
eljárással dolgozott.
1770-ben egy Bengely István nevű “Blauferben” kéri, hogy a jáki apátság területén folytathassa a
mesterségét, s ezért adót fizet az apátoknak.
Régebben a “Verber”, “Veriber”, “Ferber” szavak magukban foglalták a 17. században a
“finomabb és egyszerűbb eljárásokkal dolgozó mestereket egyaránt. Későbbiekben a feketefestők
(Schwarzferberek), a selyemfestők (Seidenferberek) a szó jelentéséből kiváltak.
A jászapáti kékfestő üzem eredete, kialakulása és kapcsolatai
Látható tehát, hogy a magyarországi kékfestés nem hazai eredetű mesterség. Meghonosodásában
nagy szerepe volt a nyugatról, főleg Németországból bevándorolt mestereknek.
A jászapáti kékfestő műhely utolsó tulajdonosának, Jakkel Sándornak az ősei is Németországból
kerültek magyar földre, magukkal hozva a mesterség minden fortélyát.
Dédapja a 18. sz. végén vándorolt Magyarországra egy Eigen nevű barátjával együtt. A dédapja
mesterségére nézve tímár volt, a barátja pedig kékfestő. A dédapja Jászberényben, Eigen pedig
Jászalsószentgyörgyön telepedett le.
A nagyapa (Jakkel István, 1843-1913) már Jászapátin született, s a mesterséget az Eigen-féle
műhelyben sajátította el Jászalsószentgyörgyön. Ez a műhely 1867-ig dolgozott. Felszabadulása
után önálló mester lett Jászapátiban, s itt 1867-ben kapott ipart. Műhelye nem a jászkiséri úton
volt, hanem az újonnan épült mezőgazdasági szakiskola közvetlen közelében.
Jakkel Sándor (1896-1977, Jászapáti) már harmadik nemzedékként örökölte apja mesterségét.
1919-ben lett inas, s az édesapjában pedig jó tanítómesterére lelt. Egy év múlva felszabadult,
otthagyta a szülői házat. Az ország legkülönbözőbb helyein dolgozott, mint kékfestő segéd:
Gyöngyösön Kovács Gyula mesternél, Budapesten a Feldoli-féle üzemben, majd a
Goldbergerben. Kitanulta a kelmefestést is (ruházat átfestése). A háború után még járta egy ideig
a mesteremberek házatáját. Végül 1945 májusában ipart kért, s kapott.
Volt olyan időszak, amikor a mesterlevélért két évet kellett dolgozni a kékfestő szakmában. Aki
pedig vizsgát tett kelmefestésből és vegytisztításból, az kérelemre megkapta a kékfestő ipart is.
Jakkel Sándornak három szakmája volt: kelmefestő, vegytisztító és kékfestő.
Az országban élő néhány mester nagy gondot fordított a szakmája ápolására, megőrzésére. Nem
hanyagolták el az egymásközti barátságot sem. A vásárokon elbeszélgettek a szakma múltjáról,
jelenéről és jövőjéről. Olykor egymást is kisegítették a munkában, ha valamelyikük beteggé lett.
A békéscsabai mesterrel egészen annak haláláig tartották az ifjúkori barátságot. Valamikor együtt
dolgoztak a Goldberger-féle üzemben. Ez a barátság tehát a mesterré válásuk után is fennállt.
Mindkét mester művelt ember lévén, tájékozott volt a művészetekben, főként az irodalomban, a
festészetben, és még sok másban, nem utolsó sorban a vegyészetben. Jakkel Sánor szobája falát
pl. Vágó Pál, Makay József és egyéb festők művei díszítették. Kereskedelmi érettségivel is
rendelkezett.
Meg kell említeni még a mester sajátos munkaruházatát, ami mindig a legegyszerűbb, a
legcélszerűbb elemekből állott: saját készítésű kék alapszínű, fehér mintázatú ing, egyszínű kék
v. szürke nadrág és vastag talpú bakancs. Ezt viselte télen-nyáron. Lábbeliként olykor 3-4 cm
vastag fatalpú bakancsot húzott fel, s így részben a hideg, részben a vegyszerek ellen védekezett.
A kékfestőműhely és berendezések
Az lakóház és műhely Jászapáti közepén helyezkedett el, eléggé forgalmas és jól megközelíthető
területen, a Jászkisér felé vezető úton. (Petőfi u. 17.) A lakórészével egybeépült néhány
munkaterem, amelynek a szakmához, egyes munkafolyamatokhoz szükségeltettek. A
mángorlóterem és a tüzelőanyag-tároló teljesen különálló, erre a célra épült helyiségben volt. (1.
sz. ábra)
I. Mángorlóterem IV. Gépinyomóterem
(Perrotin terem)
1. Hengerek és mángorló alá 1. Indantrénfestő aparát
2. Mángorló 2. Keményépítőgép
3. Gépi minták tára 3. Perrotingép
4. Feljárat a szárítóba 4. Kézi centrifuga
5. Kézi minták tára
II. Tüzelőanyag tároló
III. Kipaterem V. Kézinyomó terem
1. Indigófesték érlelő 1. Vegyszerek, festékek
2., 3., 4. Kipák 2. Pap
5. Asztal 3. Kézinyomó asztal
6. Kisméretű üst
7. Beépített rézüstök VI. Feljárat a padlásra
VII. Udvar
1. Mosókádak
2. Kút (vízcsap)
Főbb munkafolyamatok
Sokan nem is sejtik, hogy a szép, színes-mintás kékfestő áruk hogyan, milyen módszerekkel
készülnek. Amíg a fényesre mángorolt, kikészített anyagok eljutnak a fogyasztókhoz, addig
nagyon sokféle, sokszor szívós munkát igénylő munkafolyamatokon mennek keresztül.
A festés céljára nem minden esetben felelnek meg a gyárból kikerült impregnált anyagok. Ezeket
rendszerint a festő munkájának megfelelően tovább alakítja.
Ezért a textíliát a további munkákhoz elő kell készítenie. Első lépésként tehát a végeket kifőzik a
keményítés előtt lúgos vagy ammóniákszódás vízben (irizálás). A kifőzés elősegíti a keményítő
és a festék (indigó) felvételét.
A kifőzőüstök a kipateremben vannak. A kettő rézüst egymás mellett helyezkedik el. A nagyobb
üstben kettő véget is lehet egyszerre főzni (60 m). A kifőzött és megszárított anyagot újból
üstökbe rakják, de most az üstökben keményítő van, s ezt belefőzik az anyagba. Általában fél
vödör keményítő elegendő egy üstbe. A keményítés ideje alatt az anyagot többször átfordítják,
hogy minden részébe beszívódhassék a keményítő. Az anyag átforgatását egyszerű bottal, vagy
fakanállal végzik.
A keményítővel átitatott anyagot meg kell szabadítani a feleslegtől. Ezt igen egyszerű módon a
“strájfoló” (stráfoló) fával végzik. A végvászon végét összesodorják és áthúzzák a “strájfolófa”
megfelelő lyukán. A lyukba összepréselődik az anyag, s a felesleges keményítőt kiadja magából.
A nedves végeket az üst fölött elhelyezett rúdra, a tokni-ra gyűjtik össze, amik az üstök fölé kb. 1
m-re nyúlnak be, s a gerendázathoz vannak erősítve. A tokniról leszedett anyagot széjjelrázzák
(”prokkolják”), majd összeverik, hogy a keményítő és a ránc egyenletesen oszoljék el.
A kikeményített anyagot két helyen is szárítják: a mángorló feletti padláson és a kézinyomó
teremben. A szárítás után ki kell mángorolni a még mintázatlan végeket, azaz elő kell készíteni a
mintázáshoz. Ekkor az anyag elsimul és jól mintázható.
A mintázást általában géppel, de kézzel is végzik. A gépi nyomás a perrotin teremben, a kézi
nyomás a kézinyomó teremben történik. A gépi nyomással napi 15 véget mintáznak le. Míg kézi
nyomással napi 3 véget (1 vég 30 m). A gyakorlatlan kívülállók meg sem tudják állapítani a kézi
és a gépi minta közötti különbséget. A mesterek ezt ránézésből megmondják. A kézi mintáknál
ezt a jelölőpont, az “anzecc” megmutatja. A következő mintát úgy kell lenyomni, hogy az új
minta jelölőpontja egybeessék a régivel.
A mintázók sokszor igen jó kedvvel végezték munkájukat, s ekkor nem hiányzott a
mesterségbeli anekdóta sem. Ha “mellé ment” a minta, elmondták ezt a kis versikét:
“Schön das Druckerleben,
was nicht passt,
das fallte neben.”
“Szép a mintázó élete,
ha nem passzol,
mellé megy.”
(Jakkel István
fordítása)
A mintákat fehér alapra nyomják: olyan bevonatot visznek fel az anyagra, ami megakadályozza
az indigófesték behatolását a lenyomott területre. Ezt az eljárást “rezervának”, a szigetelőt pedig
“pap”-nak nevezik. A minták színe természetesen az alap színe marad. Színes mintát a “pap” és
az indigó által kombinált színekkel készítenek.
Íme egy “pap” recept: 80 kb kályhás agyag, 18 kg gumiarábikum, 9 kg ólmoscukor, 9 kg
kénesólom, 12 kg rézgálic, 1 kg timsó, 1 kg zsíradék, valamint víz. A “papot” összefőzik, mert
csak így használható.
A lemintázott végeket festésre kell előkészíteni. A festés egyenletességét segíti elő a “csillagráf”,
amire azokat felfűzik.
Általában egy véget fűznek fel, de duplán is lehet. Ezt “duplázásnak” nevezik. A csillagráfot
felakasztják a kipák fölött lévő csigára, s beleeresztik. Itt a textil teleszívja magát indigóval.
A festés alatt a csillagráfot többször kell beleereszteni az indigóba. Közben “levegőztetik” az
árut, azaz bottal közé nyúlnak, hogy az indigó oxidálódhassék.
“Beduplázáskor” kettő véget fűznek fel úgy, hogy a mintázatban oldalak vannak egymás felé.
Így ezt a részt nem jól éri a levegő. Ilyenkor mondják, hogy “penészes” maradt a hátulja.
A továbbiakban egy indigófesték receptet írok le, amit a mester a mai napig is használ: 10 kg
indigóport szárazon össze kell keverni 8 kg ónhamuval (6 kg is jó!), 20 kg meszet bele kell oltani,
s kb. 150 l vízzel hígítani. Egyébként ez a recept a kipaszoba a falán megtekinthető volt. Az
indigófesték ilyen elkészítésére külön betonkád van ugyanitt. Ebben érik a tömény indigó.
Időnként ezt egy erre a célra rendszeresített kavaróval megkavarják.
A befestett textíliák szintén a csillagráfon száradnak meg. Utána kimossák az egész anyagot.
Ekkor a 1 %-os kénsavas víz feloldja a pap által elszigetelt részeket, valamint az indigófürdő
felesleges anyagait, s a minták tisztán előjönnek.
A mosást mángorlás követi. E munkafolyamat a mángorló teremben történik. Lényege az, hogy a
mángorló átgördül a hengerre felhajtott végen. Így nagy nyomás alatt az anyag kisimul, és
kellemes fényt kap.
A mángorló lójárgányos meghajtású. Rendszerét tekintve a pápai Kluge manufaktúráéhoz
hasonló. Az oda-vissza mozgását két fogaskerék biztosítja. A függőleges fogaskerék átmérője
180 cm.
A mángorló méretei: 720 x 110 x 120 cm, amibe a nyomásfokozás érdekében több tonna
termésköveket raktak.
Ezzel az utolsó mángorlással a kékfestő munkája már befejezettnek tekinthető. Igaz, hogy még a
termékek értékesítésének nem kevésbé fáradtságos feladatai is reá hárulnak.
A mintafák készítése
A formanyomó mintákat régebben fából készítették. Ezek anyaga általában körtefa volt. A
mintakészítés egy teljesen önálló szakmát ölelt fel, azonban az öreg mesterek értettek hozzá.
Egy – egy ilyen mintafát vándorló mintakészítők és vándorló segédek (formenschtecherek,
modellschtecherek) készítették. Ezek festőtől – festőig járták az országot.
Jászapátiba is eljutottak. Jakkel Sándor még emlékezett arra, hogy az édesapjánál többször
megjelentek a vándorló formenschtecherek. Megérkezésükkor rendszerint “verses grüst”
(köszöntést) mondtak németül. Ez a köszöntés sokszor üzenetet hozott távolabbi mesterektől,
vidékekről.
A legrégebbi mintafák tehát fából készültek, s nagyon egyszerű mintázatuk volt. Kizárólag csak
kézi nyomásra használták- és használják őket. Ma már csak néhány ilyen sorszélminta található,
amit a mellékletben be is mutatok, mert technikatörténeti szempontból nagy a jelentőségük.
Napjainkban kezdjük felismerni a jászapáti kékfestő műhely jelentőségét. Az öreg mintafák egy
részét a jászberényi Jász Múzeum mentette meg. Sokszor mintakufárok vetődtek be a
legkülönbözőbb helyekről, hogy a régieket pár forintért megvegyék, s többszörös áron
valamelyik múzeumnak eladják.
A kézi nyomás a szakma fejlődésével háttérbe szorult. A nyomógépek beállításával meggyorsult
a termelés. A bicskával kifaragott mintafákat felváltják a modernebb fémbetétes nyomófák. Itt a
motívumokat rézszegekből és rézlemezekből rakják ki. Feltehetjük a kérdést: mégis a motívumanyag honnan származik? A felelet nem is olyan egyszerű. A formenschtecherek főleg németek
és csehek voltak. Természetes, hogy a magukkal hozott mintakönyvekben elsősorban a
hazájukban használatos motívumokat helyezték el. Elsősorban tehát idegen motívumok
kiválasztására adtak lehetőséget.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar népművészet mintakincse nem jegyezte be magát a
mintakönyvekbe. Ugyanis jellemző módon sok tájegységünknek meghatározott mintája,
motívuma van, amelyek még ma is használatosak. Természetesen a vásárló emberek ezeket
keresik elsősorban. A festő, hogy forgalmát biztosítsa nem tehet mást, mint azt, hogy az illető
tájegység keresett motívumait esetleg lerajzolja és elkészíttesse a mintakészítővel.
. A minták nevei, színkapcsolatok
A mintáknak az adott tájegységben nagyon rövid, és egyszerű keresztelőjük van. Átányban az
egyik vásáron a kiterített, vevők számára még új mintával tarkított kelmék előtt megállott egy
asszony, az egyik végre rámutatott: “Mennyiért adja ezt az ősvirágosat?” (elsősorban az “ő”
betűre gondoljunk!). Ettől kezdve a neve ennek a mintának ősvirágos lett a mesternél is és a
faluban is.
Az üzem vásározó helyein minden községnek – a fentiekhez hasonlóan – más-más mintája van.
Egyesek pedig közösek. Ilyen pl.a “vasasir2 minta. Ezt szeretik Ikladon, Kartalon,
Balassagyarmaton és Vác környékén. Ez egyszerű pöttyös motívum. A mintaanyagot kiegészítik
a nyomják. (2. sz. ábra)
A magyarlakta területeken általában a világos színű kékfestőket szeretik (világoskék). A
nemzetiség által lakott területeken a sötétebb színeket. A mester édesapja a Felvidékre is vitte az
áruját. A felvidékiek olyan kékfestőket kívántak, amelyeknek a mintája is sötét volt, s az
alapszínétől csak a napfénynél lehessen megkülönböztetni. Ezek a minták csak 8-10 év múlva
lehettek jól láthatók, amikor az idő azt színhagyásra, fakulásra kényszerítette, vagy a
használatban nagyon megkopott.
Volt olyan mester, aki csak egyszínűre festett. Ezeken persze a minták sohasem jöttek elő.
A nálunk használatos minták rendszerezése, azonosítása még óriási feladatot ró az érdeklődőkre.
Biztosra vehetjük, hogy a kutatás során ez lesz az egyik legszebb munka.
Mintanevek
A készárukat a mester felesége a következőképpen nevezte meg:
- lepkés - kispucros - csillagos
- almás - vízfolyásos -csigás
- ibolyás - turai babos napsugaras
- hurkás - margarétás paprikavirágos stb.
Kékfestő áruk a tájegységekben
A 18. században meggyorsult a kékfestő üzemek elterjedése, s ez a fejlődés tovább tart még a 19.
században is. A kékfestő kelmék első időszakban csak a városokban voltak viseletesek, hiszen a
nyugatról érkező mesterek leginkább itt telepedtek le. Azon kívül a lakás díszítésében is jelentős
szerepet játszottak (terítő, falvédő).
A 18. sz. vége felé megjelenik a paraszti viseltben is. Ezzel egy időben fokozatosan megszűnik a
népviselet színszegénysége. A fehér házivászon ruhákat felváltják a mintás anyagok.
A mintás anyagokat a falu népe fokozatosan veszi át. Elsősorban csak ünnepeken viselik. Míg a
mindennapi munkára az egyszínű, mindennapi kékfestőt.
Kezdetben a falvakat a kékfestő mesterek látták el. Ide a rossz közlekedés miatt a gyáripar
termékei nem juthattak el. Így a falusi mester festette, mintázta a házilag készített textíliákat is.
Már ekkor magyarlakta területeken világosabb, nemzetiséglakta területeken sötétebb színek
kellettek.
Az elterjedéshez hozzájárulhatott az is, hogy az indigóval festett anyagok színtartóbbak és
dörzsöléssel ellenállóbbak voltak.
A 18-19. századi népviseletben még elvétve találkozhatunk színes ruházattal. Kresz Mária
Magyar Parasztviselet c. munkájában, a palócok első leírásából (1819) megállapítja: …”amikor a
“fejércselédek” még valóban fehér vászonruhában jártak, a kötény akkor is színes, kékfestőből
való volt…” Másutt: ”Félingen, (rövid ingen) pendelyen, és ruhán kívül (kötény) ház körül
semmit sem vesznek magokra…”
A baranyai Bőközben “a nők öltözete minden kivétel nélkül tiszta fehér, mely magok által
meglehetős finomsággal készíttetik.. vászoning, alsószoknya, azaz pendely, a “kis kebel”, egy
felsőszoknya, a “nagy kebel” és színes kötény…”Volt olyan hely is, ahol a színes kötény nem
volt divat. Pl.: Muzslán.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak kék kötényeket vásároltak a kékfestőktől. Kézi nyomással
ugyanis sokféle mintás anyagot készítettek. Minden mesternek így kialakult a vásározó területe,
ahol portékáját eladhatta. Nem kétséges, hogy az illető terület népviseletébe ezek a minták
beolvadtak.
A jászapáti műhelynek is megvolt a vásározó területe. Ez nagyjából 70-100 km-es körzetet
jelentett (3. sz. ábra)
A múlt század első felében az ország lakossága igyekezett magát ellátni sajátként előállított
ruházattal (vászon, posztó). Ezekből a textíliákból készítették maguknak a ruházatukat. Hiába
foglalkozott a legtöbb család vászonszövéssel, a paraszti háztartás teljes egészében a szükségletet
fedezni nem tudta.
A felföldi vászonszövés- és háziipar azonban kifejlődött. Ennek oka az volt, hogy a sovány,
szűkös föld nem teremtette meg a családok mindennapi kenyerét, ezért még a férfiak is fontak.
Legvirágzóbb gyolcskészítés a Szepességben volt. Itt voltak a leghíresebb festő üzemek
is. A késmárkiek nagyon sok gyolcsot szállítottak az Alföldre. Mégis behozatalra szorult az
ország. A sziléziai gyolcs mellett bevándorolt az országba a lengyel és a cseh gyolcs is.
Az 1834-es évben Perrot feltalálja a gépi nyomást. Ettől kezdve rohamosan terjednek el a gyári
készítmények. A gyári termelés olcsóbbá tette az előállítást. A gyár mintás kartonjaival
elárasztotta a vásárokat, így természetesen a köznép olcsóbban tudott ruházkodni. Nem véletlen,
hogy sokhelyütt ünneplő ruha is lett belőle.
1840 körül már egy korabeli leírásban ezt olvashatjuk: “… Bölcskén a fehérnépnek majd
mindegyike más színű ruhát visel, melyre időszakonként furcsa nevet is ad: p.o. most a
nagyvirágú kávészínű kartont vigyari pipi, az apró virágút pipi… néven nevezi..”
De azt is megjegyzik: “… Mert hiszen minél hitványabb a szövet, annál többet ölthet magára fel
egy személy, hogy már 12 – 15 rőfnyit hord minden menyecske, lányka, mellyel pedig egy
lóhátas huszárt bőven be lehet takarni…”
Kékfestő áruk a vásározó területen
A Jászság népviseletében sem múlt el nyomtalanul a népviselet tarkulása. Nézzünk csak meg egy
korabeli feljegyzést, amit Kresz Mária közöl: “… A nőnemnek viseletére nézve a Jászságban
kivált a fiataloknál: ahány község, annyi szokás; pipiskésnél pipiskésebb tiszta ezüst v. aranyos,
kemény fejkötő, csupán Jászapátin laposabb; ezüst v. aranysujtásos úgynevezett pruszlik,
tarkábbnál tarkább viganó (szoknya), fehér perkál, néha kék vagy fehér kötény, czifrábbnál
czifrább, a pruszlik alá dugva hátul hosszan lenyúló nagykendő, piros nagy sarkú kordován
csizma…”
Ma már a polgári ruhák egyre jobban kiszorítják a kékfestőket. A népviselet, tájviselet
alakításában azonban még most is szerepe van. Csak a jászapáti mester több olyan helyet keres
fel, ahol a népviselet, különösen a női, még ápolja hagyományait.
A mai Szolnok-megye területén leginkább a kunsági részt látogatták (Karcag, Kunhegyes,
Fegyvernek, Kőtelek, Szolnok), de a munkájuk eljutott Tiszabőre és Tiszapüspökibe is. 19001914 között mindkettő község nagyon festős volt. Az orange (piros virágú) mintát szerették. A
kunhegyesi és a fegyverneki vásáron a tiszapüspökiek és a tiszabőiek voltak a legjobb vevők.
A Szolnok és vidéke körüli gazdák asszonyai és leányai hosszú, bokáig érő szoknyában jártak
ebben az időben. A szoknya anyaga kékfestő volt. Előttük fényes-habosra mángorolt 2 rőf széles
kötény, szabályosan ráncokba szedve. Ez az öltözet ünneplő és piaci alkalmakra volt viseletes.
Amikor egy ilyen jómódú gazda leánya elvégezte a polgári iskolát, s eladó sorba lépett, a
lányvisszaöltözött, s tovább viselte a hagyományos ruhát.
Az I. Világháború megbontotta ezt a szokást. Egyrészt azért mert a festők nem kaptak árut,
másrészt az olcsó konfekcióipar termékeivel elárasztotta ezt a területet is.
A jászárokszállási kubikusoknak sötétkék vászon, vagy molinó anyag kellett. Ezekből hosszú,
bőszárú gatyát készítettek. Az ingüket pedig apró fehér virágú, sötétkék alapú kékfestőből. Itt a
kubikusokon kívül más vevő nemigen volt.
Jászszentandrásra, Jászárokszállásra, Pétervásárára, Mátraballára bordűrös kötényeket
készítettek. A legények ünnepeken viselték. Anyaga kék színű vászon. Az alsó szegélyére 20 –
30 cm-es virágos mintát nyomtak.
Jászfényszarun sárga, zöld, egybevágó, két színű minták kellettek. A mintát a kötény felső
szegélyére nyomták.
Aszódtól felfelé a világos színű kötényt szerették (Galgahévíz, Hévízgyörk, Balassagyarmat).
Azzal a különbséggel, hogy ott a mintát belehímezték. Azt mondják a vevők, hogy azért vesznek
kékfestőt, mert nem fakul ki, az a legértékesebb, amelyik a legidősebb. Sokszor az öregebbek a
fiataloknak ilyet ajándékoznak
Az ünnepi alkalmakra készített kékfestők mellett készülnek gyászruhák is. Ezeket csak bizonyos
helyeken tudják eladni. Mintáik: ősvirágos, körtés, csillagos. Persze csak sötét alapon.
Ezek a minták többfelé honosak. Főleg Vác, Gödöllő, Átány, Kömlő környékén. Vácon és
Gödöllőn a németajkú lakosság kedveli. A gyász kezdetével egy véget is megvesznek, s míg a
gyász tart ebben jár az egész család. Ugyancsak gyászruhák az utóbbi két helyen is. Azzal a
különbséggel, hogy itt nagybőjtben is viselik. A kislányok ugyanolyan bőszoknyában járnak,
mint a felnőttek.
Az I. Világháború után előfordult az is, hogy a “staférungba” a menyasszony 5 – 6 ruhára való
kékfestőt kapott. A virágok színe általában fehér, sárga (citrom), narancs és piros volt. A
menyasszony ezt annyira megbecsülte, hogy rendszerint ebben is öregedett meg.
A vásárokon a vevők éppúgy ragaszkodnak a mesterhez, mint a mintákhoz. Ha másik mester jön
a vásárba, akkor egymást lebeszélik a vételről, mondván, hogy a mi mesterünk is itt van. Egy
ilyen eset történt Aszódon is. A nagynyárádi festő nem is tudott árulni. De más mester területén
hasonlóképpen járna a jászapáti is.
A mester egyszer édesapjával csillagos mintát vitt a vásárba. Persze a szokatlan mintából nem
vett senki. Azt mondták: “Majd ha lesz, veszek!”Van olyan, aki azért vásárol, hogy bebiztosítsa
magát, mert “hátha az öreg jövőre már nem árol.”
Sokszor megtörténik az is, hogy a mester feleségében “nem bíznak” a vevők. Az összeállított
számlát odaviszik neki, “hátha a felesége nem jól számolt.”
Utószó
A szép, mintás kékfestő kelméket a legidősebbek még ma is viselik. A kékfestő időnként újra
felbukkan a városi divatban itthon és külföldön egyaránt. Más esetekben a lakásokat díszitik
velük: függönyök, terítők, szalvéták, falvédők készülnek belőlük.
A jászapáti műhely az enyészeté lett. Berendezéseit, mintaanyagát és a megmaradt kelméket,
hagyományaink tisztelete folytán feltétlenül be kellene mutatni a gyorsan felejtő utókornak.
IRODALOM
Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat – magyarországi kékfestés történetéből.
Ethnographia 1961. évi. 2. sz.
Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat – magyarországi kékfestés történetéből II.
A kékfestés néprajzi vonatkozásai. Ethnographia 1964. évi. 1. sz.
Domonkos Ottó – Erdei Walter: Európai textilnyomás és hazai kékfestés.
Technikatörténeti szemle 1962. 1-2.
Kresz Mária: Magyar Parasztviselet 1820 – 1867 között. Akadémiai kiadó Bp. 1956.
A tanulmány forrása: Jászsági évkönyv 2000. 174-187. o.
A jászsági kékfestés és hagyományai
E dolgozat 1966-ban készült. Megírásához a mester, Jakkel Sándor és felesége önzetlen
segítséget adott. Ennyi év elmúltával csak köszönettel és hálával tudok mindkettőjükre
emlékezni.
Későbbi látogatásom alkalmával 1968 októberében Jakkel Sándor a következőket mondta: “Ki
fog halni a kékfestészet, egy évtized alatt a múlté lesz. Meghal egy olyan iparág, amely
valamikor az elsők közé tartozott. … Mások lesznek a divatok, és a mi árunk bekerül majd a
múzeumba. Mirólunk kékfestőkről pedig megemlékeznek, hogy ilyenek is voltak valamikor…”
Közben a kékfestő műhely gazdája, mestere elhunyt, mesterségét, tudását senki sem adta tovább
az utókornak. A műhely épületeit lebontották, felszerelését szétszedték. Elmúlásával egy régi,
patinás szakma tűnt el, mely sok néprajzi, népművészeti, háziipari és technikatörténeti
hagyományt, értéket vitt magával.
Munkámban mindezekből igyekeztem a lehető legtöbbet feldolgozni, dokumentálni és ezzel
némileg megőrízni.
A kelmefestés és kelmenyomás kezdetei Európában.
A kelmefestés kelmenyomás kelet-ázsiai eredetű, s Európába a kereskedelem útján jutott be.
Ennek hatására az európaiak már a középkorban igyekeztek utánozni a keleti mestereket.
A mesterség első európai állomásai Németországban és Hollandiában voltak, majd a termelési
módszerek fejlődésével egyre keletebbre terjeszkedtek. Ezt a fejlődést a 17. sz. második felében
az ugyancsak keletről behozott új rezerva eljárás alkalmazása is elősegítette. Eszerint a textilre
nyomott mintát réteggel vonják be (rezerva) ami megakadályozza annak befestődését.
Tökéletessé pedig akkor vált, amikor szintén keleti hatásra bevezették az enyv és a keményítő
rezervát, az indigóban pedig vasszulfátot és mészlúgot oldottak fel. Ekkor kapták a hideg csávát.
A csávás festőanyagok színe ugyanis lúgos közegben redukálószerek hatására elváltozik, színessé
válik.
Az új eljárással dolgozó üzemek termelése meggyorsult, s ez magával hozta a régi technikával
dolgozó üzemek tönkremenését. Így a holland és a német mesterek rákényszerültek arra, hogy
megélhetésüket olyan területen biztosítsák, ahol a termékeik eladására nagyobb lehetőségük
van.
A kékfestést – mint hidegcsávanyomást – Európában megelőzte a viaszrezerva eljárás. Itt
ugyanis a textilmintákat viasszal fedték, szigetelték. Ez az eljárás, mint módszer melegfestés volt.
A festőcsüllenggel 77 Co -ra, az indigóval 46 Co -ra kellett melegíteni a festékfürdőt, de így a
viasz sokszor megolvadt, és a mintázat is kékre festődött.
A festőcsülleng a legrégebbi festőanyagok egyike, növénykivonat. Nincsen olyan színálló és
dörzsölésálló mint az indigó. Mindkettő a kék alapszín festésére volt használatos.
A rezerva eljárás megjelenése előtt Európában azonban már ismerték a pácnyomást is
(legegyszerűbb direktnyomás). Ennek lényege az, hogy a szövetre olyan vegyszereket (pácokat)
nyomtak, amik a festék rákötését segítették, s a festékfürdőben különböző színeket adtak a
mintának.
A pigment (pozitív) nyomás technikája is előbb volt ismeretes. Ennél az eljárásnál közvetlenül
vitték fel a festéket az anyagra. A fentiekből láthatjuk, hogy a kékfestés csak egy volt a sokféle
technika közül. Így hazánkban sem egyedül honosodott meg.
A kelmefestés és kelmenyomás kezdetei Magyarországon
Az első kékfestő emlékeket hazánk nyugati felén kell keresnünk. Sopron városában már 1457ben dolgozott egy festő, amit a korabeli adóösszeírások is bizonyítanak. Nyomótechnikája nem
ismeretes.
Mintázott textíliákat hazánkban már a 15-16. században alkalmaztak. Ezt bizonyítja a
sopronbánfalvi templom 1519-ben készült leltára. Az itt említett oltárterítő és böjti kendő pozitív
(pigment) nyomással készült.
Az oltárterítőkre bibliai történeteket festettek v. nyomtak. Amikor Bocskai hadai 1605-ben
feldúlják Sopron külvárosát, egy korabeli krónika szintén egy ilyen oltárterítőről ír.
Az új rezerva eljárást először Kistler Jakab említi meg hazánkban a nagyapjáról írt krónikájában
a 18. sz. közepén. Az itt használt “Blauferben” titula azt jelentette, hogy a mester már az új
eljárással dolgozott.
1770-ben egy Bengely István nevű “Blauferben” kéri, hogy a jáki apátság területén folytathassa a
mesterségét, s ezért adót fizet az apátoknak.
Régebben a “Verber”, “Veriber”, “Ferber” szavak magukban foglalták a 17. században a
“finomabb és egyszerűbb eljárásokkal dolgozó mestereket egyaránt. Későbbiekben a feketefestők
(Schwarzferberek), a selyemfestők (Seidenferberek) a szó jelentéséből kiváltak.
A jászapáti kékfestő üzem eredete, kialakulása és kapcsolatai
Látható tehát, hogy a magyarországi kékfestés nem hazai eredetű mesterség. Meghonosodásában
nagy szerepe volt a nyugatról, főleg Németországból bevándorolt mestereknek.
A jászapáti kékfestő műhely utolsó tulajdonosának, Jakkel Sándornak az ősei is Németországból
kerültek magyar földre, magukkal hozva a mesterség minden fortélyát.
Dédapja a 18. sz. végén vándorolt Magyarországra egy Eigen nevű barátjával együtt. A dédapja
mesterségére nézve tímár volt, a barátja pedig kékfestő. A dédapja Jászberényben, Eigen pedig
Jászalsószentgyörgyön telepedett le.
A nagyapa (Jakkel István, 1843-1913) már Jászapátin született, s a mesterséget az Eigen-féle
műhelyben sajátította el Jászalsószentgyörgyön. Ez a műhely 1867-ig dolgozott. Felszabadulása
után önálló mester lett Jászapátiban, s itt 1867-ben kapott ipart. Műhelye nem a jászkiséri úton
volt, hanem az újonnan épült mezőgazdasági szakiskola közvetlen közelében.
Jakkel Sándor (1896-1977, Jászapáti) már harmadik nemzedékként örökölte apja mesterségét.
1919-ben lett inas, s az édesapjában pedig jó tanítómesterére lelt. Egy év múlva felszabadult,
otthagyta a szülői házat. Az ország legkülönbözőbb helyein dolgozott, mint kékfestő segéd:
Gyöngyösön Kovács Gyula mesternél, Budapesten a Feldoli-féle üzemben, majd a
Goldbergerben. Kitanulta a kelmefestést is (ruházat átfestése). A háború után még járta egy ideig
a mesteremberek házatáját. Végül 1945 májusában ipart kért, s kapott.
Volt olyan időszak, amikor a mesterlevélért két évet kellett dolgozni a kékfestő szakmában. Aki
pedig vizsgát tett kelmefestésből és vegytisztításból, az kérelemre megkapta a kékfestő ipart is.
Jakkel Sándornak három szakmája volt: kelmefestő, vegytisztító és kékfestő.
Az országban élő néhány mester nagy gondot fordított a szakmája ápolására, megőrzésére. Nem
hanyagolták el az egymásközti barátságot sem. A vásárokon elbeszélgettek a szakma múltjáról,
jelenéről és jövőjéről. Olykor egymást is kisegítették a munkában, ha valamelyikük beteggé lett.
A békéscsabai mesterrel egészen annak haláláig tartották az ifjúkori barátságot. Valamikor együtt
dolgoztak a Goldberger-féle üzemben. Ez a barátság tehát a mesterré válásuk után is fennállt.
Mindkét mester művelt ember lévén, tájékozott volt a művészetekben, főként az irodalomban, a
festészetben, és még sok másban, nem utolsó sorban a vegyészetben. Jakkel Sánor szobája falát
pl. Vágó Pál, Makay József és egyéb festők művei díszítették. Kereskedelmi érettségivel is
rendelkezett.
Meg kell említeni még a mester sajátos munkaruházatát, ami mindig a legegyszerűbb, a
legcélszerűbb elemekből állott: saját készítésű kék alapszínű, fehér mintázatú ing, egyszínű kék
v. szürke nadrág és vastag talpú bakancs. Ezt viselte télen-nyáron. Lábbeliként olykor 3-4 cm
vastag fatalpú bakancsot húzott fel, s így részben a hideg, részben a vegyszerek ellen védekezett.
A kékfestőműhely és berendezések
Az lakóház és műhely Jászapáti közepén helyezkedett el, eléggé forgalmas és jól megközelíthető
területen, a Jászkisér felé vezető úton. (Petőfi u. 17.) A lakórészével egybeépült néhány
munkaterem, amelynek a szakmához, egyes munkafolyamatokhoz szükségeltettek. A
mángorlóterem és a tüzelőanyag-tároló teljesen különálló, erre a célra épült helyiségben volt. (1.
sz. ábra)
I. Mángorlóterem IV. Gépinyomóterem
(Perrotin terem)
1. Hengerek és mángorló alá 1. Indantrénfestő aparát
2. Mángorló 2. Keményépítőgép
3. Gépi minták tára 3. Perrotingép
4. Feljárat a szárítóba 4. Kézi centrifuga
5. Kézi minták tára
II. Tüzelőanyag tároló
III. Kipaterem V. Kézinyomó terem
1. Indigófesték érlelő 1. Vegyszerek, festékek
2., 3., 4. Kipák 2. Pap
5. Asztal 3. Kézinyomó asztal
6. Kisméretű üst
7. Beépített rézüstök VI. Feljárat a padlásra
VII. Udvar
1. Mosókádak
2. Kút (vízcsap)
Főbb munkafolyamatok
Sokan nem is sejtik, hogy a szép, színes-mintás kékfestő áruk hogyan, milyen módszerekkel
készülnek. Amíg a fényesre mángorolt, kikészített anyagok eljutnak a fogyasztókhoz, addig
nagyon sokféle, sokszor szívós munkát igénylő munkafolyamatokon mennek keresztül.
A festés céljára nem minden esetben felelnek meg a gyárból kikerült impregnált anyagok. Ezeket
rendszerint a festő munkájának megfelelően tovább alakítja.
Ezért a textíliát a további munkákhoz elő kell készítenie. Első lépésként tehát a végeket kifőzik a
keményítés előtt lúgos vagy ammóniákszódás vízben (irizálás). A kifőzés elősegíti a keményítő
és a festék (indigó) felvételét.
A kifőzőüstök a kipateremben vannak. A kettő rézüst egymás mellett helyezkedik el. A nagyobb
üstben kettő véget is lehet egyszerre főzni (60 m). A kifőzött és megszárított anyagot újból
üstökbe rakják, de most az üstökben keményítő van, s ezt belefőzik az anyagba. Általában fél
vödör keményítő elegendő egy üstbe. A keményítés ideje alatt az anyagot többször átfordítják,
hogy minden részébe beszívódhassék a keményítő. Az anyag átforgatását egyszerű bottal, vagy
fakanállal végzik.
A keményítővel átitatott anyagot meg kell szabadítani a feleslegtől. Ezt igen egyszerű módon a
“strájfoló” (stráfoló) fával végzik. A végvászon végét összesodorják és áthúzzák a “strájfolófa”
megfelelő lyukán. A lyukba összepréselődik az anyag, s a felesleges keményítőt kiadja magából.
A nedves végeket az üst fölött elhelyezett rúdra, a tokni-ra gyűjtik össze, amik az üstök fölé kb. 1
m-re nyúlnak be, s a gerendázathoz vannak erősítve. A tokniról leszedett anyagot széjjelrázzák
(”prokkolják”), majd összeverik, hogy a keményítő és a ránc egyenletesen oszoljék el.
A kikeményített anyagot két helyen is szárítják: a mángorló feletti padláson és a kézinyomó
teremben. A szárítás után ki kell mángorolni a még mintázatlan végeket, azaz elő kell készíteni a
mintázáshoz. Ekkor az anyag elsimul és jól mintázható.
A mintázást általában géppel, de kézzel is végzik. A gépi nyomás a perrotin teremben, a kézi
nyomás a kézinyomó teremben történik. A gépi nyomással napi 15 véget mintáznak le. Míg kézi
nyomással napi 3 véget (1 vég 30 m). A gyakorlatlan kívülállók meg sem tudják állapítani a kézi
és a gépi minta közötti különbséget. A mesterek ezt ránézésből megmondják. A kézi mintáknál
ezt a jelölőpont, az “anzecc” megmutatja. A következő mintát úgy kell lenyomni, hogy az új
minta jelölőpontja egybeessék a régivel.
A mintázók sokszor igen jó kedvvel végezték munkájukat, s ekkor nem hiányzott a
mesterségbeli anekdóta sem. Ha “mellé ment” a minta, elmondták ezt a kis versikét:
“Schön das Druckerleben,
was nicht passt,
das fallte neben.”
“Szép a mintázó élete,
ha nem passzol,
mellé megy.”
(Jakkel István
fordítása)
A mintákat fehér alapra nyomják: olyan bevonatot visznek fel az anyagra, ami megakadályozza
az indigófesték behatolását a lenyomott területre. Ezt az eljárást “rezervának”, a szigetelőt pedig
“pap”-nak nevezik. A minták színe természetesen az alap színe marad. Színes mintát a “pap” és
az indigó által kombinált színekkel készítenek.
Íme egy “pap” recept: 80 kb kályhás agyag, 18 kg gumiarábikum, 9 kg ólmoscukor, 9 kg
kénesólom, 12 kg rézgálic, 1 kg timsó, 1 kg zsíradék, valamint víz. A “papot” összefőzik, mert
csak így használható.
A lemintázott végeket festésre kell előkészíteni. A festés egyenletességét segíti elő a “csillagráf”,
amire azokat felfűzik.
Általában egy véget fűznek fel, de duplán is lehet. Ezt “duplázásnak” nevezik. A csillagráfot
felakasztják a kipák fölött lévő csigára, s beleeresztik. Itt a textil teleszívja magát indigóval.
A festés alatt a csillagráfot többször kell beleereszteni az indigóba. Közben “levegőztetik” az
árut, azaz bottal közé nyúlnak, hogy az indigó oxidálódhassék.
“Beduplázáskor” kettő véget fűznek fel úgy, hogy a mintázatban oldalak vannak egymás felé.
Így ezt a részt nem jól éri a levegő. Ilyenkor mondják, hogy “penészes” maradt a hátulja.
A továbbiakban egy indigófesték receptet írok le, amit a mester a mai napig is használ: 10 kg
indigóport szárazon össze kell keverni 8 kg ónhamuval (6 kg is jó!), 20 kg meszet bele kell oltani,
s kb. 150 l vízzel hígítani. Egyébként ez a recept a kipaszoba a falán megtekinthető volt. Az
indigófesték ilyen elkészítésére külön betonkád van ugyanitt. Ebben érik a tömény indigó.
Időnként ezt egy erre a célra rendszeresített kavaróval megkavarják.
A befestett textíliák szintén a csillagráfon száradnak meg. Utána kimossák az egész anyagot.
Ekkor a 1 %-os kénsavas víz feloldja a pap által elszigetelt részeket, valamint az indigófürdő
felesleges anyagait, s a minták tisztán előjönnek.
A mosást mángorlás követi. E munkafolyamat a mángorló teremben történik. Lényege az, hogy a
mángorló átgördül a hengerre felhajtott végen. Így nagy nyomás alatt az anyag kisimul, és
kellemes fényt kap.
A mángorló lójárgányos meghajtású. Rendszerét tekintve a pápai Kluge manufaktúráéhoz
hasonló. Az oda-vissza mozgását két fogaskerék biztosítja. A függőleges fogaskerék átmérője
180 cm.
A mángorló méretei: 720 x 110 x 120 cm, amibe a nyomásfokozás érdekében több tonna
termésköveket raktak.
Ezzel az utolsó mángorlással a kékfestő munkája már befejezettnek tekinthető. Igaz, hogy még a
termékek értékesítésének nem kevésbé fáradtságos feladatai is reá hárulnak.
A mintafák készítése
A formanyomó mintákat régebben fából készítették. Ezek anyaga általában körtefa volt. A
mintakészítés egy teljesen önálló szakmát ölelt fel, azonban az öreg mesterek értettek hozzá.
Egy – egy ilyen mintafát vándorló mintakészítők és vándorló segédek (formenschtecherek,
modellschtecherek) készítették. Ezek festőtől – festőig járták az országot.
Jászapátiba is eljutottak. Jakkel Sándor még emlékezett arra, hogy az édesapjánál többször
megjelentek a vándorló formenschtecherek. Megérkezésükkor rendszerint “verses grüst”
(köszöntést) mondtak németül. Ez a köszöntés sokszor üzenetet hozott távolabbi mesterektől,
vidékekről.
A legrégebbi mintafák tehát fából készültek, s nagyon egyszerű mintázatuk volt. Kizárólag csak
kézi nyomásra használták- és használják őket. Ma már csak néhány ilyen sorszélminta található,
amit a mellékletben be is mutatok, mert technikatörténeti szempontból nagy a jelentőségük.
Napjainkban kezdjük felismerni a jászapáti kékfestő műhely jelentőségét. Az öreg mintafák egy
részét a jászberényi Jász Múzeum mentette meg. Sokszor mintakufárok vetődtek be a
legkülönbözőbb helyekről, hogy a régieket pár forintért megvegyék, s többszörös áron
valamelyik múzeumnak eladják.
A kézi nyomás a szakma fejlődésével háttérbe szorult. A nyomógépek beállításával meggyorsult
a termelés. A bicskával kifaragott mintafákat felváltják a modernebb fémbetétes nyomófák. Itt a
motívumokat rézszegekből és rézlemezekből rakják ki. Feltehetjük a kérdést: mégis a motívumanyag honnan származik? A felelet nem is olyan egyszerű. A formenschtecherek főleg németek
és csehek voltak. Természetes, hogy a magukkal hozott mintakönyvekben elsősorban a
hazájukban használatos motívumokat helyezték el. Elsősorban tehát idegen motívumok
kiválasztására adtak lehetőséget.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar népművészet mintakincse nem jegyezte be magát a
mintakönyvekbe. Ugyanis jellemző módon sok tájegységünknek meghatározott mintája,
motívuma van, amelyek még ma is használatosak. Természetesen a vásárló emberek ezeket
keresik elsősorban. A festő, hogy forgalmát biztosítsa nem tehet mást, mint azt, hogy az illető
tájegység keresett motívumait esetleg lerajzolja és elkészíttesse a mintakészítővel.
. A minták nevei, színkapcsolatok
A mintáknak az adott tájegységben nagyon rövid, és egyszerű keresztelőjük van. Átányban az
egyik vásáron a kiterített, vevők számára még új mintával tarkított kelmék előtt megállott egy
asszony, az egyik végre rámutatott: “Mennyiért adja ezt az ősvirágosat?” (elsősorban az “ő”
betűre gondoljunk!). Ettől kezdve a neve ennek a mintának ősvirágos lett a mesternél is és a
faluban is.
Az üzem vásározó helyein minden községnek – a fentiekhez hasonlóan – más-más mintája van.
Egyesek pedig közösek. Ilyen pl.a “vasasir2 minta. Ezt szeretik Ikladon, Kartalon,
Balassagyarmaton és Vác környékén. Ez egyszerű pöttyös motívum. A mintaanyagot kiegészítik
a nyomják. (2. sz. ábra)
A magyarlakta területeken általában a világos színű kékfestőket szeretik (világoskék). A
nemzetiség által lakott területeken a sötétebb színeket. A mester édesapja a Felvidékre is vitte az
áruját. A felvidékiek olyan kékfestőket kívántak, amelyeknek a mintája is sötét volt, s az
alapszínétől csak a napfénynél lehessen megkülönböztetni. Ezek a minták csak 8-10 év múlva
lehettek jól láthatók, amikor az idő azt színhagyásra, fakulásra kényszerítette, vagy a
használatban nagyon megkopott.
Volt olyan mester, aki csak egyszínűre festett. Ezeken persze a minták sohasem jöttek elő.
A nálunk használatos minták rendszerezése, azonosítása még óriási feladatot ró az érdeklődőkre.
Biztosra vehetjük, hogy a kutatás során ez lesz az egyik legszebb munka.
Mintanevek
A készárukat a mester felesége a következőképpen nevezte meg:
- lepkés - kispucros - csillagos
- almás - vízfolyásos -csigás
- ibolyás - turai babos napsugaras
- hurkás - margarétás paprikavirágos stb.
Kékfestő áruk a tájegységekben
A 18. században meggyorsult a kékfestő üzemek elterjedése, s ez a fejlődés tovább tart még a 19.
században is. A kékfestő kelmék első időszakban csak a városokban voltak viseletesek, hiszen a
nyugatról érkező mesterek leginkább itt telepedtek le. Azon kívül a lakás díszítésében is jelentős
szerepet játszottak (terítő, falvédő).
A 18. sz. vége felé megjelenik a paraszti viseltben is. Ezzel egy időben fokozatosan megszűnik a
népviselet színszegénysége. A fehér házivászon ruhákat felváltják a mintás anyagok.
A mintás anyagokat a falu népe fokozatosan veszi át. Elsősorban csak ünnepeken viselik. Míg a
mindennapi munkára az egyszínű, mindennapi kékfestőt.
Kezdetben a falvakat a kékfestő mesterek látták el. Ide a rossz közlekedés miatt a gyáripar
termékei nem juthattak el. Így a falusi mester festette, mintázta a házilag készített textíliákat is.
Már ekkor magyarlakta területeken világosabb, nemzetiséglakta területeken sötétebb színek
kellettek.
Az elterjedéshez hozzájárulhatott az is, hogy az indigóval festett anyagok színtartóbbak és
dörzsöléssel ellenállóbbak voltak.
A 18-19. századi népviseletben még elvétve találkozhatunk színes ruházattal. Kresz Mária
Magyar Parasztviselet c. munkájában, a palócok első leírásából (1819) megállapítja: …”amikor a
“fejércselédek” még valóban fehér vászonruhában jártak, a kötény akkor is színes, kékfestőből
való volt…” Másutt: ”Félingen, (rövid ingen) pendelyen, és ruhán kívül (kötény) ház körül
semmit sem vesznek magokra…”
A baranyai Bőközben “a nők öltözete minden kivétel nélkül tiszta fehér, mely magok által
meglehetős finomsággal készíttetik.. vászoning, alsószoknya, azaz pendely, a “kis kebel”, egy
felsőszoknya, a “nagy kebel” és színes kötény…”Volt olyan hely is, ahol a színes kötény nem
volt divat. Pl.: Muzslán.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak kék kötényeket vásároltak a kékfestőktől. Kézi nyomással
ugyanis sokféle mintás anyagot készítettek. Minden mesternek így kialakult a vásározó területe,
ahol portékáját eladhatta. Nem kétséges, hogy az illető terület népviseletébe ezek a minták
beolvadtak.
A jászapáti műhelynek is megvolt a vásározó területe. Ez nagyjából 70-100 km-es körzetet
jelentett (3. sz. ábra)
A múlt század első felében az ország lakossága igyekezett magát ellátni sajátként előállított
ruházattal (vászon, posztó). Ezekből a textíliákból készítették maguknak a ruházatukat. Hiába
foglalkozott a legtöbb család vászonszövéssel, a paraszti háztartás teljes egészében a szükségletet
fedezni nem tudta.
A felföldi vászonszövés- és háziipar azonban kifejlődött. Ennek oka az volt, hogy a sovány,
szűkös föld nem teremtette meg a családok mindennapi kenyerét, ezért még a férfiak is fontak.
Legvirágzóbb gyolcskészítés a Szepességben volt. Itt voltak a leghíresebb festő üzemek
is. A késmárkiek nagyon sok gyolcsot szállítottak az Alföldre. Mégis behozatalra szorult az
ország. A sziléziai gyolcs mellett bevándorolt az országba a lengyel és a cseh gyolcs is.
Az 1834-es évben Perrot feltalálja a gépi nyomást. Ettől kezdve rohamosan terjednek el a gyári
készítmények. A gyári termelés olcsóbbá tette az előállítást. A gyár mintás kartonjaival
elárasztotta a vásárokat, így természetesen a köznép olcsóbban tudott ruházkodni. Nem véletlen,
hogy sokhelyütt ünneplő ruha is lett belőle.
1840 körül már egy korabeli leírásban ezt olvashatjuk: “… Bölcskén a fehérnépnek majd
mindegyike más színű ruhát visel, melyre időszakonként furcsa nevet is ad: p.o. most a
nagyvirágú kávészínű kartont vigyari pipi, az apró virágút pipi… néven nevezi..”
De azt is megjegyzik: “… Mert hiszen minél hitványabb a szövet, annál többet ölthet magára fel
egy személy, hogy már 12 – 15 rőfnyit hord minden menyecske, lányka, mellyel pedig egy
lóhátas huszárt bőven be lehet takarni…”
Kékfestő áruk a vásározó területen
A Jászság népviseletében sem múlt el nyomtalanul a népviselet tarkulása. Nézzünk csak meg egy
korabeli feljegyzést, amit Kresz Mária közöl: “… A nőnemnek viseletére nézve a Jászságban
kivált a fiataloknál: ahány község, annyi szokás; pipiskésnél pipiskésebb tiszta ezüst v. aranyos,
kemény fejkötő, csupán Jászapátin laposabb; ezüst v. aranysujtásos úgynevezett pruszlik,
tarkábbnál tarkább viganó (szoknya), fehér perkál, néha kék vagy fehér kötény, czifrábbnál
czifrább, a pruszlik alá dugva hátul hosszan lenyúló nagykendő, piros nagy sarkú kordován
csizma…”
Ma már a polgári ruhák egyre jobban kiszorítják a kékfestőket. A népviselet, tájviselet
alakításában azonban még most is szerepe van. Csak a jászapáti mester több olyan helyet keres
fel, ahol a népviselet, különösen a női, még ápolja hagyományait.
A mai Szolnok-megye területén leginkább a kunsági részt látogatták (Karcag, Kunhegyes,
Fegyvernek, Kőtelek, Szolnok), de a munkájuk eljutott Tiszabőre és Tiszapüspökibe is. 19001914 között mindkettő község nagyon festős volt. Az orange (piros virágú) mintát szerették. A
kunhegyesi és a fegyverneki vásáron a tiszapüspökiek és a tiszabőiek voltak a legjobb vevők.
A Szolnok és vidéke körüli gazdák asszonyai és leányai hosszú, bokáig érő szoknyában jártak
ebben az időben. A szoknya anyaga kékfestő volt. Előttük fényes-habosra mángorolt 2 rőf széles
kötény, szabályosan ráncokba szedve. Ez az öltözet ünneplő és piaci alkalmakra volt viseletes.
Amikor egy ilyen jómódú gazda leánya elvégezte a polgári iskolát, s eladó sorba lépett, a
lányvisszaöltözött, s tovább viselte a hagyományos ruhát.
Az I. Világháború megbontotta ezt a szokást. Egyrészt azért mert a festők nem kaptak árut,
másrészt az olcsó konfekcióipar termékeivel elárasztotta ezt a területet is.
A jászárokszállási kubikusoknak sötétkék vászon, vagy molinó anyag kellett. Ezekből hosszú,
bőszárú gatyát készítettek. Az ingüket pedig apró fehér virágú, sötétkék alapú kékfestőből. Itt a
kubikusokon kívül más vevő nemigen volt.
Jászszentandrásra, Jászárokszállásra, Pétervásárára, Mátraballára bordűrös kötényeket
készítettek. A legények ünnepeken viselték. Anyaga kék színű vászon. Az alsó szegélyére 20 –
30 cm-es virágos mintát nyomtak.
Jászfényszarun sárga, zöld, egybevágó, két színű minták kellettek. A mintát a kötény felső
szegélyére nyomták.
Aszódtól felfelé a világos színű kötényt szerették (Galgahévíz, Hévízgyörk, Balassagyarmat).
Azzal a különbséggel, hogy ott a mintát belehímezték. Azt mondják a vevők, hogy azért vesznek
kékfestőt, mert nem fakul ki, az a legértékesebb, amelyik a legidősebb. Sokszor az öregebbek a
fiataloknak ilyet ajándékoznak
Az ünnepi alkalmakra készített kékfestők mellett készülnek gyászruhák is. Ezeket csak bizonyos
helyeken tudják eladni. Mintáik: ősvirágos, körtés, csillagos. Persze csak sötét alapon.
Ezek a minták többfelé honosak. Főleg Vác, Gödöllő, Átány, Kömlő környékén. Vácon és
Gödöllőn a németajkú lakosság kedveli. A gyász kezdetével egy véget is megvesznek, s míg a
gyász tart ebben jár az egész család. Ugyancsak gyászruhák az utóbbi két helyen is. Azzal a
különbséggel, hogy itt nagybőjtben is viselik. A kislányok ugyanolyan bőszoknyában járnak,
mint a felnőttek.
Az I. Világháború után előfordult az is, hogy a “staférungba” a menyasszony 5 – 6 ruhára való
kékfestőt kapott. A virágok színe általában fehér, sárga (citrom), narancs és piros volt. A
menyasszony ezt annyira megbecsülte, hogy rendszerint ebben is öregedett meg.
A vásárokon a vevők éppúgy ragaszkodnak a mesterhez, mint a mintákhoz. Ha másik mester jön
a vásárba, akkor egymást lebeszélik a vételről, mondván, hogy a mi mesterünk is itt van. Egy
ilyen eset történt Aszódon is. A nagynyárádi festő nem is tudott árulni. De más mester területén
hasonlóképpen járna a jászapáti is.
A mester egyszer édesapjával csillagos mintát vitt a vásárba. Persze a szokatlan mintából nem
vett senki. Azt mondták: “Majd ha lesz, veszek!”Van olyan, aki azért vásárol, hogy bebiztosítsa
magát, mert “hátha az öreg jövőre már nem árol.”
Sokszor megtörténik az is, hogy a mester feleségében “nem bíznak” a vevők. Az összeállított
számlát odaviszik neki, “hátha a felesége nem jól számolt.”
Utószó
A szép, mintás kékfestő kelméket a legidősebbek még ma is viselik. A kékfestő időnként újra
felbukkan a városi divatban itthon és külföldön egyaránt. Más esetekben a lakásokat díszitik
velük: függönyök, terítők, szalvéták, falvédők készülnek belőlük.
A jászapáti műhely az enyészeté lett. Berendezéseit, mintaanyagát és a megmaradt kelméket,
hagyományaink tisztelete folytán feltétlenül be kellene mutatni a gyorsan felejtő utókornak.
IRODALOM
Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat – magyarországi kékfestés történetéből.
Ethnographia 1961. évi. 2. sz.
Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat – magyarországi kékfestés történetéből II.
A kékfestés néprajzi vonatkozásai. Ethnographia 1964. évi. 1. sz.
Domonkos Ottó – Erdei Walter: Európai textilnyomás és hazai kékfestés.
Technikatörténeti szemle 1962. 1-2.
Kresz Mária: Magyar Parasztviselet 1820 – 1867 között. Akadémiai kiadó Bp. 1956.
A tanulmány forrása: Jászsági évkönyv 2000. 174-187. o.